I. Piusz pápa
a katolikus egyház vezetője
I. Piusz pápa 19. századi ábrázolása
Eredeti neve	Pius
Született	ismeretlen, 1. század vége vagy 2. század eleje hagyomány szerint Aquileia
Nemzetisége	hagyomány szerint itáliai
Megválasztása	kb. 140/142
Pontifikátusának vége	kb. 154/155
Elhunyt	hagyomány szerint kb. 154/155 hagyomány szerint Róma
Tisztelete
Tisztelik	Római katolikus egyház
Ünnepnapja	július 11.
Előző pápa Következő pápa Hüginosz Anicét
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Piusz pápa témájú médiaállományokat.

Szent I. Piusz pápa (latinul: Pius; hagyomány szerint 1. század vége vagy 2. század eleje – Róma, kb. 154/155) a hagyományos pápasorban a tizedik, Szent Péter apostol kilencedik utódaként tisztelt római püspök volt. Hüginosz utódaként és Anicét elődjeként a 2. század egyik legmozgalmasabb időszakában állt a római egyház élén, Antoninus Pius uralkodása alatt.^[1][2]

Pontifikátusa idején Róma a keresztény hit szellemi kohójává vált. A római közösségnek egyszerre kellett szembenéznie a gnosztikus spekulációk titkos tudásával, Markión radikális szakadásával, a keresztény közösség belső erkölcsi kérdéseivel és az apostoli hagyomány nyilvános megőrzésének feladatával. Szent Iréneusz tanúsága szerint Valentinus Hüginosz idején érkezett Rómába, Piusz alatt vált ismertté, és Anicét idejéig maradt a városban; ugyancsak ehhez a korszakhoz kapcsolódik Kerdón és Markión római működése is.^[3]

A katolikus hagyomány I. Piuszt az apostoli hit nyilvános, közösségi és egyházi folytonosságának őreként tartja számon. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.^[4]

A Pius latin név jelentése „kegyes”, „jámbor”, „istenfélő”. A római vallási és erkölcsi nyelvben a pius olyan embert jelölt, aki hűségesen teljesíti kötelességét az istenekkel, családjával és közösségével szemben. Keresztény összefüggésben a név különösen alkalmasan kapcsolódott ahhoz a pásztori eszményhez, amelyben a hithez való hűség, az irgalom és az egyházi fegyelem egységet alkot.

A Liber Pontificalis és a korai pápakatalógusok hagyománya szerint I. Piusz Aquileia városából származott, apját pedig Rufinusnak hívták.^[5] Aquileia a római Észak-Itália egyik jelentős városa volt, kereskedelmi és katonai kapcsolatokkal a birodalom keleti és dunai térségei felé. A hagyomány tehát Piuszt olyan itáliai környezetből eredezteti, amelyben a birodalmi utak, a kereskedelem és a különböző népcsoportok jelenléte elősegíthette a kereszténység korai terjedését.

A Catholic Encyclopedia megjegyzi, hogy az aquileiai származás és Rufinus neve későbbi következtetés is lehet, amelyet a Liber Pontificalis szerzője kapcsolt Piusz alakjához.^[1] A hagyomány történeti értéke ezért nem minden részletében bizonyos, de fontos tanúja annak, miként őrizte meg a római Egyház emlékezete a korai pápák származására vonatkozó adatokat.

A Muratori-töredék szerint Hermász, A pásztor című ókeresztény mű szerzője Piusz testvére volt.^[6] Ezt a hagyományt a Liberianus-katalógus is megerősíti.^[1] Ez a kapcsolat – ha történetileg pontos – különösen szemléletesen mutatja, hogyan fonódhatott össze a 2. századi római kereszténységben a családi kötelék és az egyházi szolgálat.

A pásztor a 2. századi római kereszténység egyik legfontosabb nem újszövetségi irata. Nem teológiai traktátus, hanem lelkipásztori látomásirodalom: látomások, parancsolatok és példázatok formájában szól a bűnbánatról, a megtérésről, az erkölcsi megújulásról és az egyházi fegyelemről. A műben az Egyház képe különösen gazdag: öregasszonyként, majd fiatal menyasszonyként jelenik meg, aki bűnbánatra hívja a keresztényeket.

A pásztor valószínűleg Piusz pontifikátusa idején keletkezett Rómában. Nagy tekintélynek örvendett az ókeresztény korban: több közösségben olvasták, és egyes kézirati hagyományokban az újszövetségi iratok közelében maradt fenn. Kánoni tekintélyét azonban az Egyház végül nem ismerte el az apostoli iratokkal azonos szinten.

A mű nagy népszerűsége arra utal, hogy Piusz korában élő kérdés volt: miként lehet a keresztség után elkövetett súlyos bűnök után visszatérni az Egyház közösségébe. Hermász írása az Egyházat egyszerre mutatja irgalmas anyának és fegyelmezett szent közösségnek. Ez a kettősség jól illik Piusz korának lelki helyzetéhez: a római egyháznak meg kellett védenie a hit igazságát, ugyanakkor nyitva kellett tartania a bűnbánat kapuját.

Hermász művében vannak önéletrajzi jellegű utalások rabszolgaságra és felszabadításra. Ezekből olykor arra következtettek, hogy Hermász, és esetleg családja is, alacsonyabb társadalmi helyzetből származhatott. Ez a római keresztény közösség társadalmi sokszínűségére is utalhat: a hit terjedése a városban nem csupán értelmiségi körökben, hanem a plebejus, felszabadított és rabszolga hátterű rétegek között is jelentős volt. Piusz személyére azonban Hermász önéletrajzi jellegű adatai közvetlenül nem alkalmazhatók teljes bizonyossággal.^[2]

I. Piusz legfontosabb egyháztörténeti jelentősége az apostoli utódlás római láncolatában elfoglalt helyéhez kapcsolódik. Szent Iréneusz az eretnekségekkel szemben a római püspökök sorát hozta fel bizonyítékul arra, hogy az apostoli tanítás nem titkos, nem beavatottaknak fenntartott ismeret, hanem nyilvánosan, a püspökök egymásutánjában őrződik meg. Ebben a sorban Piusz Hüginosz után és Anicét előtt áll.^[7]

A katolikus hagyomány számára ez a folytonosság nem puszta névsor, hanem az Egyház látható egységének és apostoli hitelességének jele. Piusz szolgálata különösen fontos, mert pontifikátusa idején a római közösség már a gnosztikus és markionita tanításokkal szemben is megfogalmazta saját apostoli önazonosságát.

Kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténete szerint Piusz Hüginosz után lett Róma püspöke, és tizenöt évig töltötte be ezt a szolgálatot.^[8] Euszebiosz és Szent Jeromos Antoninus Pius uralkodásának ötödik évére, vagyis körülbelül 142-re teszi hivatalba lépését.^[9] A Liberianus-katalógus 146–161 közé helyezi pontifikátusát, de ezt a kronológiát több kutató a korábbi listák hibás számításából eredezteti.^[1]

A kronológia egyik fontos támpontja Szmirnai Polikárp római látogatása. Polikárp nem sokkal vértanúsága előtt Rómában már Anicét pápával találkozott, ezért Piusz halálát rendszerint 154/155 körülre helyezik.^[1] Így a pontifikátus időtartamát a szakirodalom többnyire kb. 140/142 és 154/155 közé teszi.

I. Piusz pontifikátusa a 2. századi római egyház egyik mozgalmas időszakára esett. A keresztény közösség ekkor még nem rendelkezett jogi elismeréssel a Római Birodalomban, de Róma már a keresztény tanítás, az apologetika, a viták és az egyházi megkülönböztetés egyik legfontosabb helyszínévé vált.

Piusz idején Rómában nemcsak gnosztikus és markionita tanítók jelentek meg, hanem jelentős katolikus tanítók is. Közülük a legfontosabb Szent Jusztinosz volt, aki filozófiai műveltségét a keresztény hit védelmének szolgálatába állította. Rómában tanított, és műveiben a keresztény hitet a pogány értelmiség és a birodalmi hatóságok előtt is megvédte.^[1]

A New Catholic Encyclopedia szerint Piusz korában, illetve közvetlen környezetében olyan jelentős keresztény személyiségek kötődtek Rómához, mint Jusztinosz, Polikárp, Hegeszipposz és Iréneusz.^[2] E jelenlét azt mutatja, hogy Róma a 2. század közepére nem pusztán helyi közösség volt, hanem a keresztény világ egyik szellemi találkozópontja. A városban egymás mellett jelent meg az apostoli hit, az apologetika, a gnosztikus rendszerek, a markionita szakadás és a bűnbánati fegyelem kérdése.

Piusz szolgálata ebben a környezetben a megkülönböztetés pásztori feladatát jelentette. A római püspök feladata nem csupán a közösség vezetése volt, hanem annak őrzése is, hogy a keresztény hit nyilvános, apostoli, szentségi és közösségi jellege ne oldódjon fel titkos tanításokban vagy az apostoli hagyománytól elszakadó rendszerekben.

I. Piusz pontifikátusának legfontosabb tanbeli kihívása a gnosztikus és markionita tanítások római jelenléte volt. Szent Iréneusz szerint Valentinus Hüginosz idején érkezett Rómába, Piusz alatt vált ismertté, és Anicét idejéig maradt a városban.^[3] Valentinus tanítása a 2. századi gnoszticizmus egyik legkidolgozottabb rendszere volt: a megváltást titkos, beavatott tudáshoz kötötte, és a keresztény hitet bonyolult kozmológiai spekulációkba illesztette.

Kerdón, Markión előfutára, szintén jelen volt Rómában. Tanításának középpontjában az Ószövetség Istenének és az evangélium Istenének szembeállítása állt. Ezzel előkészítette azt a markionita felfogást, amely a kereszténységet el akarta szakítani zsidó gyökereitől és az Ószövetségtől.

Markión Pontuszból érkezett Rómába, és a hagyomány szerint 144 körül kizárták az egyházi közösségből.^[1][2] Ezt az elhatárolódást a korai kereszténység egyik legjelentősebb tanbeli döntéseként tartják számon. Markión tanítása különösen súlyos kihívást jelentett, mert nem pusztán részletkérdésekben tért el az Egyház tanításától, hanem a keresztény hit alapját érintette: elutasította az Ószövetség Istenének és Jézus Krisztus Atyjának azonosságát.

A római egyház Piusz idején ezzel szemben az apostoli hit egységét, az Ó- és Újszövetség folytonosságát, valamint az egyházi közösség tanbeli rendjét védte. Markión saját, megválogatott iratgyűjteményt használt, amelyben az evangéliumi és páli hagyományt az Egyház teljes apostoli hitétől elszakítva értelmezte. A vele szembeni római elhatárolódás ezért a keresztény kánon, az apostoli hagyomány és a katolikus hit egységének történetében is fontos állomás.

A gnosztikus és markionita tanításokkal szemben Piusz korának római egyháza azt képviselte, hogy a hit nem titkos tudás, nem önkényesen válogatott iratok rendszere, hanem az apostoloktól kapott, az Egyház közösségében nyilvánosan őrzött tanítás.

A Liber Pontificalis Piusznak tulajdonít egy rendelkezést a zsidóságból megtért keresztények befogadásáról és megkereszteléséről.^[5] A rendelkezés pontos történeti háttere nem világos, de jól illeszkedik ahhoz a 2. századi kérdéskörhöz, amelyben az Egyháznak tisztáznia kellett a zsidó gyökerekhez, az Ószövetséghez és a pogányokból megtért hívőkhöz való viszonyát.

Ez a hagyomány különösen jelentős Markión radikális antijudaizmusának fényében. Míg Markión az Ószövetség Istenét idegennek tekintette Krisztus Atyjától, a katolikus hit az üdvösségtörténet egységét vallotta. A zsidóságból megtérők befogadására vonatkozó hagyomány így az Egyház emlékezetében az Ó- és Újszövetség folytonosságának, valamint a keresztség egyetemes meghívásának jeleként is értelmezhető.

Egyes későbbi hagyományok Piusz nevéhez kapcsolták a római Pudentiana és Praxedis titulusok, illetve egy keresztelőhely alapítását is.^[1] Ezek a történetek nem tekinthetők biztos 2. századi adatoknak, mivel a templomok későbbi fejlődés eredményei. Mégis jelzik, hogy Róma egyházi emlékezete Piuszt a korai keresztény istentiszteleti helyek, a keresztségi élet és a római keresztény közösségi tér megszilárdulásával kapcsolta össze.

Néhány későbbi forrás I. Piuszhoz kapcsolta a húsvét vasárnapi ünneplésének megerősítését. A húsvéti ünneplés időpontja a 2. században fontos egyházi kérdés volt, különösen Róma és egyes kis-ázsiai egyházak eltérő gyakorlata miatt. A kérdés Piusz utóda, Anicét idején is jelentős volt, amikor Polikárp Rómába látogatott.

Piuszhoz kapcsolva ez a hagyomány azt mutatja, hogy a római egyház emlékezetében a húsvét ünneplése nem pusztán naptári kérdés volt, hanem a feltámadás hitvallásának és az egyházi egységnek a jele. A keresztény közösség számára a vasárnap, az Úr napja, Krisztus feltámadásának ünnepi emlékezete volt; ennek liturgikus rendje a 2. században fokozatosan vált az egyházi önazonosság egyik fontos kifejezésévé.

I. Piuszt a katolikus Egyház szentként tiszteli, ünnepnapja július 11.^[1] A későbbi római hagyomány vértanúként is számon tartotta. A vértanúság hagyománya azonban késői: a New Catholic Encyclopedia szerint Ado vienne-i püspök volt az első, aki Piuszt beemelte a martirológiumi hagyományba.^[2] Kortárs vagy közel kortárs forrás nem támasztja alá vértanúságát, ezért azt történetileg nem lehet olyan erővel állítani, mint például Teleszphorosz esetében, akinek vértanúságát Iréneusz kifejezetten tanúsítja.

A hagyomány szerint Piuszt a Vatikán-dombon, Szent Péter sírja közelében temették el.^[1] A modern ásatások azonban nem igazolták közvetlenül sírjának pontos helyét. A temetési hagyomány mégis illeszkedik ahhoz a római emlékezethez, amely a korai püspököket Péter apostol sírjának közeléhez kapcsolta.

I. Piusznak nem maradt fenn hiteles saját írása. A későbbi hagyományban neki tulajdonított két levél, amelyeket Justus vienne-i püspökhöz címzettként ismertek, nem tekinthető hitelesnek.^[1]

A Documenta Catholica Omnia Piusz neve alatt is közöl latin szövegeket. Ezek értéke a későbbi pszeudoepigráf, kánonjogi és pápai tekintélyhagyomány történetében keresendő, nem Piusz személyes szerzőségében.

I. Piusz alakja nem a látványos vértanúság vagy nagy teológiai művek szerzőjéé, hanem a csendes, határozott őrzésé. Pontifikátusa alatt Róma a keresztény tanítás egyik fő fórumává vált: itt találkozott az apostoli hit nyilvános hagyománya a gnosztikus és markionita kihívással, valamint a katolikus apologetika kibontakozásával.

Abban a korban, amikor egyesek a megváltást titkos gnózisba, mások az Ószövetség elvetésébe helyezték, a római püspök az apostoli hit nyilvános, közösségi és egységes jellegét képviselte. Markión kizárása nem csupán fegyelmi aktus volt, hanem az Egyház hitvallása arról, hogy ugyanaz az Isten teremtett és váltott meg minket, és hogy az üdvösség története egyetlen folytonos terv.

Hermász Pásztora ugyanennek a hitnek a gyakorlati, lelkipásztori oldalát mutatja. Az irgalom kapuja nyitva áll, de a közösség rendje megőrzendő. A bűnbánat és az igaz tanítás nem egymással szemben állnak, hanem együtt szolgálják az Egyház szentségét.

Piusz szolgálata előre vetíti a római primátus későbbi szerepét: nem pusztán hatalomként, hanem a testvérek megerősítéseként a hit egységében. A Lukács evangéliumában Krisztus Péterhez intézett szavai — „erősítsd meg testvéreidet” (Lk 22,32) — a katolikus értelmezésben a péteri szolgálat maradandó feladatára mutatnak. I. Piusz ebben a szolgálatban áll Hüginosz és Anicét között, a 2. századi római Egyház egyik fontos tanújaként.

• Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3; III,4,3.
• Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,11; V,6; V,24.
• Szent Jeromos: Chronicon.
• Muratori-töredék.
• Johann Peter Kirsch: „Pope St. Pius I”. In: The Catholic Encyclopedia, 12. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1911.
• E. G. Weltin: „Pius I, Pope, St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
• Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892.
• J. N. D. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford University Press, Oxford, 1986.
• Johannes Quasten: Patrology. 1. kötet, Christian Classics, Westminster, 1950.
• Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Budapest, 1982.
• Battista Mondin: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001. ISBN 963-361-295-0
• Magyar nagylexikon XIV. (Nyl–Pom). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. 835. o. ISBN 963-9257-11-7  

• Pope St. Pius I – Catholic Encyclopedia
• I. Piusz neve alatt fennmaradt latin szövegek a Documenta Catholica Omnia oldalán

• A pápaság története
• Római pápák listája
• Római pápák listája grafikusan
• Hüginosz pápa
• Anicét pápa
• Péter apostol
• Pál apostol
• Szent Iréneusz
• Kaiszareiai Euszebiosz
• Szent Jusztinosz
• Szmirnai Polikárp
• Gnoszticizmus
• Valentinus
• Markión
• Aquileia
• Antoninus Pius római császár
• Muratori-töredék

Előző pápa: Hüginosz

Római pápa kb. 140/142 – kb. 154/155

Következő pápa: Anicét