Mohamed
Mohamed neve arab kalligráfiával
Született	Muḥammad ibn ʿAbd Allāh kb. 570 Mekka, Arab-félsziget
Elhunyt	632. június 8. (hagyomány) Medina, Arab-félsziget
Házastársa	Khadīdja bint Khuwaylid; további házasságok a medinai időszakban (a muszlim hagyomány szerint)
Gyermekei	Abdalláh ibn Muhammad Kászim ibn Muhammad Ibrahim ibn Muhammad Zajnab bint Muhammad Rukajja bint Muhammad Umm Kulszúm Fátima bint Muhammad
Szülei	maria Abd Allah ibn Abd al-Muttalib
Foglalkozása	próféta
Tisztsége	államfő (622–632, first Islamic state)
Sírhelye	Sacred Prophetic Chamber
A Wikimédia Commons tartalmaz Mohamed témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Mohamed vagy Muhammad ibn ʿAbd Allāh (arab: محمد بن عبد الله, Muḥammad ibn ʿAbd Allāh; kb. 570 – 632) nyugat-arábiai vallási vezető, közösségszervező és politikai-katonai vezető volt, akinek működéséhez a 7. század elején kialakuló monoteista reformmozgalom és a későbbi iszlám vallási, jogi és politikai hagyomány kezdeteit kapcsolják.^[1][2] A muszlim hagyomány Istentől küldött prófétának és „a próféták pecsétjének” tartja; a szekuláris történeti kutatás Mohamedet történeti személyként, a róla fennmaradt források és a későbbi hagyománykép kialakulása felől vizsgálja.

Életének főbb vonásai — mekkai működése, a hidzsra, medinai közösségszervezése, a mekkaiakkal vívott konfliktusok és 632-ben bekövetkezett halála — a modern kutatásban általában történetileg valószínűnek tekinthetők. A részletes életrajzi narratíva számos eleme azonban vitatott, mert a legkorábbi forrásréteg, a Korán, nem életrajzi mű, a részletes történetek pedig főként a 8–9. századi muszlim sīra, maghāzī és hadísz-irodalomból ismertek.^[3][4] A történészek ezeket forráskritikai módszerekkel, korai nem muszlim beszámolókkal, kéziratokkal, feliratokkal és a késő antik Arábia vallási-társadalmi kontextusával összevetve használják.^[5]

A magyar szakirodalomban és köznyelvben a név bevett alakja Mohamed, míg a tudományos átírásban gyakori a Muḥammad forma. Teljes neve a hagyomány szerint Muḥammad ibn ʿAbd Allāh, vagyis „Mohamed, ʿAbd Allāh fia”. A későbbi muszlim genealógiai hagyomány a Quraysh törzs Banū Hāshim klánjához kapcsolja, és Ábrahám fiáig, Izmáelig vezeti vissza származását. A történeti kutatás ezt a leszármazási elbeszélést vallási-genealógiai hagyományként, nem pedig függetlenül igazolt történeti adatként kezeli.^[6]

A vallási címek — például a „próféta” vagy „Isten küldötte” — a történeti leírásban forrásokhoz kötött hagyományként jelennek meg. A „pogány”, „hitetlen” és „igazhitű” kifejezések helyett pontosabbak a társadalmi és vallási helyzetet jelölő megnevezések, például „politeista”, „nem muszlim”, „zsidó”, „keresztény”, „mekkai ellenfél” vagy „korai muszlim közösség”.

Mohamed életének történeti rekonstrukciója a korai iszlám-kutatás egyik legvitatottabb kérdése. A kutatás általában különbséget tesz a történeti Mohamed — vagyis a rendelkezésre álló forrásokból óvatosan rekonstruálható 7. századi személy — és a hagyományos Mohamed-kép között, amelyet a későbbi muszlim vallási, jogi és irodalmi hagyomány formált.^[1]

A legkorábbi és legfontosabb szöveges forrás a Korán. A történészek jelentős része a koráni szöveget a 7. század első felének vallási közegével hozza kapcsolatba, de a Korán nem kronologikus életrajz, hanem prédikációs, vitázó, liturgikus és közösségformáló szövegkorpusz. Mohamed neve a Koránban csak kevésszer fordul elő, és a szöveg az élet eseményeit többnyire nem önálló történeti elbeszélésként közli.^[7][8]

A Korán kézirati és nyelvi vizsgálata az utóbbi évtizedekben jelentősen fejlődött. A korai kéziratok, az olvasati hagyományok és a koráni arab nyelv történeti elemzése árnyaltabb képet ad a szöveg rögzüléséről és továbbadásáról, mint a régebbi, kizárólag a későbbi muszlim hagyományra vagy radikális szkepszisre épülő modellek.^[9] A Corpus Coranicum projekt a kéziratok, variáns olvasatok, késő antik párhuzamszövegek és irodalmi-kronológiai kommentárok együttes vizsgálatára épül.^[10]

A részletes életrajzi hagyomány főként a sīra és maghāzī irodalomból, valamint a hadíszgyűjteményekből ismert. A sīra Mohamed életének elbeszélő hagyománya; a maghāzī elsősorban a katonai expedíciókról és fegyveres konfliktusokról szóló hagyományokat jelöli; a hadíszok pedig Mohamednek tulajdonított mondásokat, cselekedeteket vagy jóváhagyásokat közlő hagyományegységek. Ezek a források a muszlim vallási emlékezet és jogi-teológiai gondolkodás megértéséhez alapvetőek, de történeti adatként csak kritikailag használhatók.^[11][12]

A korai nem muszlim források — szír, görög, örmény, kopt, zsidó és más késő antik szövegek — fontos külső ellenőrzési pontokat kínálnak. Ezek gyakran töredékesek és polemikusak, saját teológiai nyelvükben értelmezik az arab hódításokat, és nem mindig különböztetik meg világosan Mohamed követőit a későbbi értelemben vett muszlimoktól. Jelentőségük mégis nagy, mert több esetben a 7. század közepéhez közel álló külső tanúságot adnak egy arab vallási-politikai mozgalomról és Mohamed szerepéről.^[4][13]

A 20. század közepi orientalisztika, például W. Montgomery Watt munkái, nagyobb bizalommal kezelte a hagyományos muszlim narratívát, bár már forráskritikai megfontolásokkal. A későbbi revizionista kutatók, köztük John Wansbrough, Patricia Crone és Michael Cook, radikálisabban kérdőjelezték meg a muszlim hagyomány történeti értékét. Az újabb kutatás jelentős része köztes álláspontot képvisel: a hagyományt nem fogadja el szó szerint, de nem is tekinti eleve értéktelennek; a szövegváltozatokat, átadási láncokat, késő antik párhuzamokat, nem muszlim forrásokat és materiális bizonyítékokat együtt vizsgálja.^{[3][14][15][16][17]}

Mohamed születésének pontos éve nem állapítható meg teljes bizonyossággal. A hagyományos muszlim kronológia többnyire 570 körülre, az úgynevezett „elefánt évére” helyezi születését. A modern történeti kutatás általában elfogadja, hogy Mohamed a 6. század végén született Mekkában vagy annak környezetében, de a pontos dátum és a gyermekkor számos részlete a későbbi életrajzi hagyományból ismert.^[1]

A későbbi muszlim források szerint apja, ʿAbd Allāh, még születése előtt vagy korai gyermekkorában meghalt, anyja, Āmina pedig akkor hunyt el, amikor Mohamed még gyermek volt. Ezután a hagyomány szerint nagyapja, ʿAbd al-Muṭṭalib, majd nagybátyja, Abū Ṭālib gondoskodott róla. Ezek az adatok főként a sīra-hagyományból származnak, ezért nem ugyanazzal a bizonyítóerővel bírnak, mint a kortárs dokumentumok, de fontosak annak megértéséhez, ahogyan a korai muszlim közösség Mohamed családi és törzsi helyzetét értelmezte.^[18]

Mohamedet a hagyomány a Quraysh törzs Banū Hāshim klánjához kapcsolja. A Quraysh a hagyományos elbeszélés szerint meghatározó szerepet játszott Mekkában, amely a Kába szentély és a hozzá kapcsolódó rituális, gazdasági és törzsi kapcsolatrendszer miatt regionális jelentőségű központ volt. A Kába szentély eredetét az iszlám hagyomány Ábrahámhoz és Izmaelhez köti; a történeti kutatás ezt vallási hagyományként kezeli, nem igazolt régészeti vagy dokumentális adatként.^[6]

A 6–7. századi Arábia nem volt kulturálisan elszigetelt térség. A félsziget különböző régióiban politeista kultuszok, zsidó közösségek, keresztény csoportok, valamint monoteista vagy monoteizáló vallási formák is jelen voltak. A késő antik Közel-Kelet politikai környezetét a Bizánci Birodalom és a Szászánida Birodalom rivalizálása, valamint a 6–7. század fordulóján zajló háborúk is alakították. Arábia északi és déli részei különböző mértékben kapcsolódtak e birodalmi és vallási hálózatokhoz.^[5]

A modern kutatás Mohamed működését ezért nem elszigetelt „sivatagi” jelenségként, hanem a késő antik vallási átalakulások nyugat-arábiai összefüggésében vizsgálja. A Korán bibliai és parabibliai motívumai, eszkatologikus nyelve, polemikus szerkezetei, valamint a zsidó és keresztény hagyományokra tett utalásai arra utalnak, hogy Mohamed mozgalma olyan közegben bontakozott ki, amelyben az ábrahámi monoteizmus különböző formái ismertek voltak.^[19][20]

A hagyomány szerint Mohamed fiatal felnőttként kereskedelmi tevékenységben vett részt, majd feleségül vette Khadīdja bint Khuwaylidot, egy mekkai özvegyet. A házasság és Khadīdja jelentősége a hagyományos életrajz egyik központi, viszonylag stabil eleme, de részletei — például az életkorok és az egyes események pontos sorrendje — későbbi forrásokból ismertek. A muszlim hagyomány Khadīdját Mohamed első követőjeként tartja számon.^[1]

A későbbi muszlim beszámolók szerint Mohamed 610 körül kezdett olyan vallási üzeneteket hirdetni, amelyeket ő és követői isteni eredetű közlésekként értelmeztek. A hagyomány ezt a folyamatot Gábriel közvetítésével kapott kinyilatkoztatásokként írja le. A történeti kutatás ezt úgy írja le, hogy Mohamed és követői ezeket a recitációkat isteni eredetű közlésekként értelmezték, és a Korán szövege több mint két évtized alatt formálódott ki belőlük.^[8]

A mekkai szakaszhoz kapcsolt koráni részek középpontjában az egyistenhit, a végítélet, a feltámadás, az erkölcsi felelősség, az alamizsnaadás és a korábbi prófétai példák állnak. Ezek a témák részben a késő antik zsidó, keresztény és más monoteista hagyományokkal közös fogalmi térben mozognak, de a Korán saját retorikai és polemikus formában fogalmazza meg őket.^[8][21]

A hagyományos beszámolók szerint Mohamed korai követői között családtagok, klánon belüli támogatók, társadalmilag sérülékenyebb helyzetű személyek és mekkai előkelők egyaránt voltak. A hagyomány központi szerepet tulajdonít Khadīdjának, ʿAlī ibn Abī Ṭālibnak, Abū Bakrnak és más korai követőknek. Az ilyen névsoroknál forráskritikai óvatosság indokolt, mert a későbbi szunnita és síita emlékezet eltérő módon hangsúlyozta az egyes szereplők elsőbbségét és jelentőségét.^[6]

A mekkai vezetőkkel kialakuló konfliktust a hagyomány több tényezővel magyarázza: Mohamed monoteista prédikációja szembement a helyi kultuszokkal; az ítéletre, vagyonhasználatra és társadalmi felelősségre vonatkozó üzenetek feszültséget kelthettek; továbbá a Kábához kapcsolódó rituális és gazdasági érdekek szintén szerepet játszhattak a konfliktusban. A modern kutatás e magyarázatokat nem mindig tudja külön-külön ellenőrizni, de valószínűnek tartja, hogy a konfliktus egyszerre volt vallási, társadalmi és politikai természetű.^[1][2]

A hagyomány szerint a mekkai nyomás hatására egyes követők Abesszíniába, azaz az Akszúmi Királyság területére menekültek. A történet a muszlim hagyományban azt mutatja, hogy Mohamed korai közössége nem kizárólag arábiai törzsi keretben mozgott, hanem kapcsolatba került a korabeli keresztény politikai világgal is. A migráció részletei későbbi elbeszélésekből ismertek; a történeti mag és az elbeszélés irodalmi-vallási formálása ezért külön kérdés.^[1]

A mekkai időszakhoz kapcsolódik az éjszakai utazás és mennyei felemelkedés hagyománya is. A Korán 17:1 egy éjszakai utazásra utal, a későbbi muszlim hagyomány pedig ezt részletes narratívává alakította, amelyben Mohamed Mekkából Jeruzsálembe, majd mennyei szférákba jut. A modern kutatás ezt a hagyományt nem ellenőrizhető életrajzi eseményként, hanem a koráni utalások, a későbbi vallási emlékezet és a késő antik apokaliptikus-utazási motívumok összefüggésében értelmezi.^[8][19]

A mekkai időszak végére a hagyomány szerint Mohamed támogatói kapcsolatokat építettek ki Yathrib, a későbbi Medina egyes csoportjaival. Ezek a kapcsolatok vezettek a 622-es hidzsrához. A hidzsra nem pusztán vallási menekülésként értelmezhető, hanem politikai és közösségszervezési fordulatként is: Mohamed prédikátorból egy olyan közösség vezetőjévé vált, amelynek belső normáit, szövetségi viszonyait és fegyveres konfliktusait egyaránt irányítania kellett.^[2]

Mohamed 632-ben halt meg Medinában. A hagyomány szerint utolsó zarándoklatát röviddel halála előtt végezte el; az ehhez kapcsolt „búcsúbeszéd” a muszlim emlékezetben fontos etikai és közösségi dokumentumként él, de fennmaradt formája későbbi hagyományrétegekben található, ezért szövegtörténeti óvatosságot igényel. A beszédhez kapcsolt hagyományos tartalmak között szerepelnek a vérbosszúra, a vagyonra, a közösségi lojalitásra és a muszlimok egymás közötti viszonyára vonatkozó normatív megfogalmazások, de ezek pontos szövege és összetétele a különböző hagyományváltozatokban eltérhet.^[1]

Halála után a közösség vezetésének kérdése azonnal politikai problémává vált. A szunnita hagyomány Abū Bakr kiválasztását a közösség döntéseként értelmezi, míg a síita hagyomány ʿAlī ibn Abī Ṭālib elsőbbségét hangsúlyozza. A későbbi szunnita–síita megosztottság gyökerei e korai vezetési és legitimációs vitákhoz kapcsolódnak, bár a felekezeti identitások csak fokozatosan alakultak ki.

Abū Bakr vezetése alatt kezdődtek a ridda-háborúk, amelyek során a medinai központ igyekezett fenntartani vagy újraértelmezni azokat a politikai és vallási kötelékeket, amelyek Mohamed életében Arábia több csoportját Medinához kapcsolták. A korai kalifátus kialakulása nem választható el Mohamed medinai közösségszervezésétől, de a későbbi birodalmi terjeszkedés már Mohamed halála után zajlott.^[2]

A Mohamedről szóló modern kutatásban hosszú ideig meghatározó volt az a modell, amely a muszlim életrajzi hagyományt alapvetően megbízható keretként kezelte, és elsősorban belső ellentmondásait, kronológiai problémáit vagy irodalmi elemeit próbálta kiszűrni. W. Montgomery Watt munkái e megközelítés klasszikus példái: a sīra-hagyomány alapján történeti narratívát alkotnak, de figyelembe veszik a társadalmi és gazdasági kontextust is.^[14][15]

Az 1970-es évektől a revizionista irányzat képviselői — különösen John Wansbrough, Patricia Crone és Michael Cook — erőteljesebben kérdőjelezték meg a muszlim hagyomány koraiságát és történeti megbízhatóságát. E kutatók rámutattak arra, hogy a fennmaradt muszlim narratívák jelentős része Mohamed halála után több generációval keletkezett vagy szerkesztődött, és hogy a nem muszlim források, a régészeti adatok és a szövegkritika gyakran más kérdéseket vetnek fel, mint a klasszikus életrajzi hagyomány.^[16][27][28]

A revizionista tézisek egy része nem vált többségi állásponttá, de jelentősen átalakította a kutatás módszertanát. Az újabb szakirodalom nagyobb hangsúlyt helyez a korai kéziratokra, feliratokra, numizmatikai és régészeti adatokra, a késő antik vallási környezetre, valamint a muszlim hagyomány belső rétegződésének elemzésére. Sean W. Anthony, Fred Donner, Ilkka Lindstedt, Nicolai Sinai, Gregor Schoeler, Harald Motzki, Andreas Görke és más kutatók munkái e köztes, forráskritikus, de nem hiper-szkeptikus irányhoz kapcsolhatók.^{[1][2][3][5][8]}

A kortárs kutatásban széles körben elfogadott, hogy Mohamed történeti személy volt, és hogy a korai muszlim közösség Arábiából kiinduló monoteista mozgalomként a 7. század első felében jelent meg. A részletek — a mekkai társadalmi helyzet, az egyes életrajzi epizódok, a medinai konfliktusok pontos motivációi, a sīra-hagyomány korai rétegei, valamint a Korán kompozíciójának és kanonizációjának folyamata — továbbra is kutatási viták tárgyát képezik.^[7][9]

A muszlim vallási hagyományban Mohamed nemcsak történeti alapítófigura, hanem normatív minta is. A szunna a későbbi saríaban és etikában Mohamednek tulajdonított példamutató gyakorlatot jelenti; a hadíszirodalom ennek egyik fő hordozója. A szunna és a hadísz tekintélye azonban történetileg fokozatosan formálódott, és különböző irányzatok eltérően értelmezték.

A muszlim világon kívül Mohamed képe korszakonként jelentősen változott. A középkori keresztény polemikák gyakran negatív, teológiailag ellenséges képet alakítottak ki róla; a kora újkori és felvilágosodás kori európai szerzők között már megjelentek politikai, törvényhozói vagy valláskritikai értelmezések is. A modern akadémiai kutatás vallási értékelés helyett a rendelkezésre álló források történeti, filológiai és társadalomtörténeti vizsgálatára törekszik.^[4][25]

• Ali, Kecia: Marriage and Slavery in Early Islam. Cambridge, MA: Harvard University Press, 2010.
• Ali, Kecia: The Lives of Muhammad. Cambridge, MA: Harvard University Press, 2014.
• Anthony, Sean W.: Muhammad and the Empires of Faith: The Making of the Prophet of Islam. Oakland: University of California Press, 2020.
• Azaiez, Michael; Reynolds, Gabriel Said; Tesei, Tommaso; Zafer, Hamza M., szerk.: The Qur’an Seminar Commentary / Le Qur’an Seminar. Berlin: De Gruyter, 2016.
• Brown, Jonathan A. C.: Hadith: Muhammad’s Legacy in the Medieval and Modern World. Oxford: Oneworld, 2009.
• Corpus Coranicum. Berlin–Brandenburg Academy of Sciences and Humanities.
• Crone, Patricia: Meccan Trade and the Rise of Islam. Princeton: Princeton University Press, 1987.
• Crone, Patricia; Cook, Michael: Hagarism: The Making of the Islamic World. Cambridge: Cambridge University Press, 1977.
• Donner, Fred M.: Muhammad and the Believers: At the Origins of Islam. Cambridge, MA: Harvard University Press, 2010.
• Donner, Fred M.: “A Historian’s View of the Qurʾān”. Journal of the International Qur’anic Studies Association, 9/1, 2024, 1–13. DOI: 10.1515/jiqsa-2024-0020.
• Görke, Andreas; Motzki, Harald; Schoeler, Gregor: “First-Century Sources for the Life of Muhammad? A Debate”. Der Islam, 89/2, 2012, 2–59.
• Hoyland, Robert G.: Seeing Islam as Others Saw It: A Survey and Evaluation of Christian, Jewish and Zoroastrian Writings on Early Islam. Princeton: Darwin Press, 1997.
• Ibn Isḥāq/Ibn Hishām: Sīrat Rasūl Allāh. Angol fordításban: Alfred Guillaume: The Life of Muhammad. Oxford: Oxford University Press, 1955.
• Lecker, Michael: The “Constitution of Medina”: Muhammad’s First Legal Document. Princeton: Darwin Press, 2004.
• Lindstedt, Ilkka: Muḥammad and His Followers in Context: The Religious Map of Late Antique Arabia. Leiden: Brill, 2024.
• Madelung, Wilferd: The Succession to Muhammad: A Study of the Early Caliphate. Cambridge: Cambridge University Press, 1997.
• Motzki, Harald, szerk.: The Biography of Muhammad: The Issue of the Sources. Leiden: Brill, 2000.
• Neuwirth, Angelika: The Qur’an and Late Antiquity: A Shared Heritage. Oxford: Oxford University Press, 2019.
• Reynolds, Gabriel Said: The Qur’an and the Bible: Text and Commentary. New Haven: Yale University Press, 2018.
• Rubin, Uri: The Eye of the Beholder: The Life of Muhammad as Viewed by the Early Muslims. Princeton: Darwin Press, 1995.
• Schoeler, Gregor: The Biography of Muhammad: Nature and Authenticity. Ford. Uwe Vagelpohl. London: Routledge, 2010.
• Shoemaker, Stephen J.: A Prophet Has Appeared: The Rise of Islam through Christian and Jewish Eyes: A Sourcebook. Oakland: University of California Press, 2021.
• Sinai, Nicolai: The Qur’an: A Historical-Critical Introduction. Edinburgh: Edinburgh University Press, 2017.
• van Putten, Marijn: Quranic Arabic: From its Hijazi Origins to its Classical Reading Traditions. Leiden: Brill, 2022.
• Watt, W. Montgomery: Muhammad at Mecca. Oxford: Clarendon Press, 1953.
• Watt, W. Montgomery: Muhammad at Medina. Oxford: Clarendon Press, 1956.
• Wansbrough, John: Quranic Studies: Sources and Methods of Scriptural Interpretation. Oxford: Oxford University Press, 1977.
• Wansbrough, John: The Sectarian Milieu: Content and Composition of Islamic Salvation History. Oxford: Oxford University Press, 1978.

• Corpus Coranicum
• Ilkka Lindstedt: Muḥammad and His Followers in Context
• Marijn van Putten: Quranic Arabic
• Fred M. Donner: “A Historian’s View of the Qurʾān”

• Iszlám
• Korán
• Hadísz
• Szunna
• Hidzsra (iszlám)
• Kába szentély
• Mekkai zarándoklat
• Badri csata
• Szunnita iszlám
• Síita iszlám
• Kalifa